Tündér szólt hozzám, firtatva,
olvasmányim közt kutatna.
Élmény- s emlékpolcok közt matatva
Mondom hát neki: jó Tündérilonám
kedvedért lefújom a port, le én ám
ama polcmélyre bújt agyfiókról.
Kulcsot keresek -hová is tettem- hamar,
hisz fiókomon míves-rozsdás, öreg lakat
őrzi titkát: reményeim, emlékeim, engem magam.
Kincseim, mik emberré formálták gyermeklelkem,
s eme lelket adták-hagyták felnőtt-nekem.
Hogyan is választhatnék közületek?
Homlokomra csapok, ó hát persze,
nem kell kalózrománc, tarkóba vájt fejsze!
Ide veled hős, kit messzi útra vitt a mersze.
Fordul a kulcs a zárban, nyikorog a kezem alatt,
nem adja oly könnyen titkát, nem, a makacs.
Súgom neki: csak az elmúlt egy év, csak azt add.
Percnyi csend, por és rozsda hullik lassan,
Éhesmorc apró ragadozó kél halkan,
Hogy titkát szavamra, fiókmélyről adja.
Piciny lángot fúj felém.
Zöld szem villan, pikkely csillan, mérges rám
a drága, karmos-karcsú ujját nyújtva étkét várja.
Látom szemén, alku nélkül nem lesz üzlet,
Míg betűvel el nem verem a sárkányéhet.
Hátam mögül előhúzom utolsó érvem.
Ma japánit eszel -mondom-, de kezemből nem szusi,
Csupán tizenhét szótag, Jositaka Ucsi
Pottyan a karmok közé.
S a szótagok, mind a tizenheten
Eltűnnek a picinyke sárkánybendőben.
Haiku a vacsora! – elégedett a ragadozó vigyora.
Most már oly kedves, oly roppant készséges
a parányi, huncut-harsány zöld bőrbe bújt,
Szarvas-szárnyas, bűbájgyanús gentleman.
Szeme a szemem, az idő állni látszik,
Lüktetve keskenyül a pupilla,
Sárkányelme lángja lobban az agyamba.
S jönnek sorban az elmúlt egy év emlékei:
Vonnegut és Macskabölcső, Ötös számú vágóhíd
Vajon miért az ember az, ki élvvel irtja társait?
Víz veszejté, sötét erő Alvint, mert birtokában a teremtés ereje,
alternatív Amerikát sző nekünk a fantasy mestere.
Orson Scott Card Hetedik fia, s követője, a Rézbőrű próféta,
Boszorkányság, hexák. Itt, e tájon élő hit a mágia.
Gugliba bújtam utána sebesen, mi az ami más,
mi az mi maga maradt, még mindig keresem.
Ősi viszály kap erőre, s újra éled egy legenda.
Trónok csapnak össze, sárkány, farkas, polip,
oroszlán a lobogón, s nyomukban, mint a pelyva
hullik felnőtt, s gyerek. Az élőholtak martaléka
lesz, ki a Falon túl merészkedik, és egy királynő haragja
tiltott mágiát űz: kővé holt tojásból sárkányt szül a tűz.
Egynek vegyem, vagy egyből négynek? Nem tudom.
George R.R. Martin meséjét -mind a négyet- két hét alatt befalom,
míg a vége meg nem jelenik, éhes marad a sárkányom?
Vigasztaltam: múlt helyett… nézd csak! Kitalált jövőkép.
Kalandor és mestertolvaj, kezében egy Herdennel Ketchikan, ha színre lép,
kő kövön? –mi az neki, egy egész város!- nem marad ép.
Téren és időn át töri magát York, terv a tervben, csel a cselben
Szemmel-ésszel szinte követhetetlen, s míg fejem kapkodom,
egy festménybe zárt varázslat csendben elrabol.
Bohém írónk jó szokását követve, meséjébe vegyítve
elrejtett misztikát és mágiát, s a csipetnyi okkult tudományt
művészettörténettel megfejelte Sheenard, a menthetetlen tanárember.
Phyl Macao orvosdoktor. Páciense akkor miért is menekül?
Tán mert a jó doktor érintése halált szül?
Állj! Az élethez ötvenig, azután csak a halálhoz van joga,
ez alól nem menti fel, hogy egészségén még nem fogott az idő vasfoga.
Baleset vagy betegség, mindegy, Ön Haldokló, joga van az Euthasinhoz!
Tony avagy Balfrász Diagnózisa fájdalmas jövőképet hordoz.
Ki van a tíz, itt a vége, s kicsi szörnyem elenged végre.
Míg agyam feltisztul, tenyerem alá hűvös fej simul
fáradtan. Zöld szeme kedves, merengő, együtt születtünk meg én
és e kósza asztráltekergő, kit ki tudja honnan hívott életre anyám
méhe. Örök társam, az egyetlen, ki bírja minden titkom, s
emlékeim őrzi tovább a fiók mélyén.
Elzárva, lakat alatt, ikrem-párom,
Az én testvérsárkányom,
Betűfaló.
