Álom?

Álom?

Forgolódott nyugtalan álmában. Homlokára és tarkójára tapadt a rémálom-veríték, a takaró meztelen testére tekeredve szinte gúzsba kötötte lidércnyomástól zsibbadt-béna végtagjait.
Tudta, hogy álmodik, de még nem jutott el a felismerésig.
Még nem tudta irányítani az álmot. Még a rabja volt.

Nyugodtan feküdt és várta a Küszöböt. A zuhatagdübörgéshez hasonlatos hang rezgése átjárta elnehezült testét, s mélyen a hasában, a köldöke körül elkezdődött a már ismerős vibrálás. Előbb lassan, majd egyre sebesebben pörgött, s elindult felfelé.
Lehunyt szempillái mögött egymásba születő és múló színek kavarogtak, kékek, sárgák és zöldek, mígnem az ezerszirmú virág ibolya-lilán lobbant ki homlokán. A dübörgést felváltó csengettyűszóval megszületett Előbb saját, takaróval fedett egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát látta meg, majd puhán kisiklott a testből. Egy pillanatra visszanézett, tekintete szeretettel pihent meg az ágyon fekvő alakon, mely a börtöne volt, ugyanakkor a cselekvés szabadságának ajándéka is. Gyengéden végig simított az arcon, érintésére aranyfénnyel ragyogott fel a sápadt bőr, mintha belülről világított volna.
A Hívás egyre erősödött, nem maradhatott tovább. A világ kitágult, az anyag áttetszővé vált, határai elmosódtak, majd feloldódtak, mikor útra kelt.

Szűk sikátorban rohant, füstszín házfalak közt botladozott, a kukák szeméttel teli gyomraikat okádva dőltek lábai elé. Hasra vágódott, halálfélelem zokogása buggyant fel torkából. Hallotta a közeledők karmainak csikordulását a feltört, sebhelyes aszfalton, a rettegés hullámokban árasztotta el tudatát. Lihegve küzdötte magát térdre, majd az életösztön rugóként lökte előre testét.
Mocsokhályogos ablakok mögül részvétlen tekintetek követték menekülését, a rojtosra szakadt függönyök rejtekén mozduló alakokat csupán a periférián érzékelte. Az ólomszürke égen dögmadarak köröztek a várható lakoma reményében, s mikor pár utcával arréb felsikoltott a halál, dobhártyaszaggató rikoltással, zuhanó kőként csaptak le a magasból.
Az út végén halvány remény sejlett fel sápadtan, s ő kétségbeesetten igyekezett elérni azt. A lába felé sisteregve kapkodó leszakadt vezetékeket átugorva haladt a fény felé. A házak eltűntek, helyükön tetejüket vesztett falcsonkok nyúltak az ég felé, mint szomorú, magányos gólemek. Valamikori otthonok, halott szobák, szétzúzott életek törmelékkupacai, mint megannyi óriás vakondtúrás állták útját, s tíz körömmel robbant bele az akadályba. Sírva, kapkodva fuldoklott, kezének ujjai felhasadoztak, fájdalmával nem törődve fúrta előre magát. Áttört, hason csúszva bukdácsolt le a másik oldalon. Lendülete kis híján a becsapódási kráter szakadékába ölte, az utolsó pillanatban tántorodott vissza a kőcsipkés peremről.

A Hívás olyan erős volt, szinte együtt rezgett vele; kiindulópontjához közeledve erősen kellet koncentrálnia, hogy a kétségbeesés, melyet mintha a sajátjaként élt volna meg, nehogy visszarántsa.
Az anyag újra kezdett alakot ölteni, de a körvonalak elmosódottak voltak, egymásba olvadtak, folyamatosan változó sziluettjük a nő rémálmát rajzolták meg.
Az asszony a kráter peremén egyensúlyozott, szakadt ruhájának rojtjait a combjai közé fújta a szél. Hosszú fekete haja csapzottan lógott arcába, testén sebhelyek vöröslöttek, horzsolások és zúzódások tarkították fehér bőrét. Saját rémálmának csapdájában vergődve rémülten tekintgetett hátra, kitágult szembogarában az iszonyat kútmély feketesége sötétlett. Az Ébresztő érezte, hogy az Álmodóban már megszületett a lehetőség, s csupán sóhajtásnyira él a felismeréstől, mely véget vethetne lidércnyomásának. Ez a lehetőség volt a Hívás lényege.
-A te álmod- suttogta neki.

-A te álmod-- a hang mintha egyszerre érkezett volna minden irányból. Visszhangot keltett testében, s olyan ívet futott, mint értő művész ujjai alatt a hárfa húrjainak pendülése.
-Tudom-válaszolt, könnycseppek buggyantak sápadt arcára.
-Akkor azt is tudod, mit kell tenned
-Nem…, én …, nem …
-A Te álmod!
-De én még nem…, én.., nem készültem fel ..én…, nem …
-Akkor most nem lennél itt. Ezt az utat választottad, te döntöd el, hogy a végéhez érkeztél-e vagy az elejéhez.
A hang szinte már zengett, s a nő teste beleremegett a rezgés erejébe.
-Csak hinned kell. Hinned önmagadban.
Borzalmas hangok közeledtek, a föld meglódult a súlyos léptek alatt. A rettegés újra kiült a megkínzott vonású arcra, a kétség újült erővel támadott.
-Ne engedd, hogy a félelmed uralkodjon rajtad. Ezt a világot te alkottad, szereplői saját démonaid. Te vagy az egyetlen, akinek hatalmában áll, hogy változtasson. Döntened kell. Most.
-Ha ide érnek úgyis felébredek! -kapaszkodott bele a megváltoztathatatlanba.
-S újra kezdődik elölről az egész, amint elalszol. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
Ekkor szörnyű robajjal szakadtak szét a még álló házak, helyükön rémek nőttek ki a semmiből. S ahogy közeledtek, felismerte bennük saját elfojtott félelmeit, kiéletlen agresszióit. Arcaik szörnypofaként vicsorogtak rá, az irigység égő sárga szemeiből vörös lobbanás csapott ki. Az önvád borzasztó karmai már kinyúltak feléje, de a sarkában csörtető féltékenység eltiporta, szétszaggatta, elsőként akart szülőanyja húsába marni. A szétfoszlott szörnytetem új életre kelve esett neki a többinek, borzalmas hangok kíséretében gyilkolták egymást, hogy aztán újra és újra feléledjenek, elölről kezdve az egészet.
-Nem! Nem akarom!- kiáltott bele a forgatagba, hátat fordított nekik és a szakadékba nézett.
-Az én álmom. Én irányítom. -mormolta, s karjait kitárva puhán belehullott a semmibe.

Zuhant lefelé, sokkal lassabban a vártnál. Kinyitotta a szemét, s látta, ahogy közeledik a szakadék aljához.
-Irányítsd!
A gondolat megszületett, s érezte, ahogy a testét átjárja a hang, mely immáron a sajátja volt.
Széttárt karjaim lágyan siklottak, a sziklafal repedésein fény tört elő, alám ért, s meglovagoltam a hullámot. Repültem. Álmom végre tényleg az enyém volt, annyi kínzó éjszaka után szabad lettem végre!
-Jól csinálod - hallottam magam mellett, s végre megpillantottam őt, ahogy velem lebeg a végtelenül tökéletes semmiben.
-Köszönöm!- mondtam neki és megérintettem az arcát. Kicsit tartottam tőle, hogy eltűnik, de nem így történt. Valóban ott volt mellettem az álmomban.
-Magadnak köszönd, elvégre te hívtál ide -mondta és elmosolyodott.
-Én? -hitetlenkedésem láttán, fanyar fintorral meghuzigálta a hajamat.
-Ne feledd, a kétely visszarángathat oda-s ujjaival a kráter pereme felé mutatott.
A szakadék szélénél a szörnyek immár nem egymást ölték, hanem engem figyeltek, szemeik saját szemeim másaiként követtek, s meglepetten éreztem, hogy tudom, mit gondolnak.
-Idejönnek, utánam jönnek-kiáltottam fel, s zuhanni kezdtem.
-Koncentrálj!
-De jönnek -sírtam fel- megteszik tudom! Idejönnek, felfalnak, és én, ..én nem…
-Figyelj rám-kiáltott -rám figyelj!
Könnyeimen keresztül láttam, ahogy tekintete kitágul, mintha magába szívná tudatom. Kinyújtottam felé a kezem
-Segíts, kérlek, segíts!
-Nem menekülhetsz örökké. Egyszer szembe kell velük fordulnod-mondta.
-De hát ugrottam! -sikítottam fel, nem emberi hangom visszaverték a falak, s láttam, ahogy az arca kezd elmosódni.
-Tudod, hogy mit kell tenned -még hallottam a hangját, de hirtelen eltűnt a szemeim elől.

Zihálva ült fel az ágyban, kiszáradt torkában ijedt madárként reszketett a szíve. Még érezte csontjaiban a becsapódás erejét. Az éjjeliszekrény felé matatott, ügyetlen remegéssel verte le a vizespoharat, mely puha koppanással pottyant a padlószőnyegre. A nyitott ablakon át besurranó holdfényben a függöny szárnyai lágy táncra keltek a nyár-meleg szellővel. A barackfa sötét sziluettje, a kerti hinta masszív körvonalai üdvözölték az ébrenlétben. Ledobta magáról a takarót, verítékes testén nyomokat keresett, de mint mindig, most is sértetlen és hibátlan volt gyöngyházszín bőre. Hasra vetette magát az ágyon, könnyes arcát a párnába fúrva sírt.

A dombtetőn álló ház hófehér kerítése mögött sosem látott színekben pompáztak a szirmok, s a zöld oly harsogóan üde volt, hogy szinte tapintani lehetett volna a színt. Elgondolkozott rajta, mitől olyan más minden, aztán rájött. Álmodik megint.
Körülnézett, sehonnan nem látott fenyegetést, nem hallott eszeveszett rohanásra ösztönző hangokat. Végtelen nyugalom és csend lebegett körülötte. Furcsa vibrálást érzékelt maga körül. Anélkül, hogy észrevette volna közelebb került a kerítéshez, pedig nem is lépett, csupán gondolt rá. Tágra nyílt szemei előtt változott át a tér, mintha belelátott volna a dolgok legmélyére. A virágszirmok körvonalai elmosódtak kissé, majd mintha fellobbant volna a világ egyszerre kezdett el mozogni minden. Amerre a szem ellátott, mindent behálózó szövedék formájában rezgett a tér, s a vékonyabb-vastagabb fonatok mentén kékfehéren égő, ütemes pulzálás indult meg minden irányból, majd a csomópontokban egymásba olvadva egyszerre indult meg felé az áramlás. Az energianyalábok át meg átjárták a testét, kinyújtott tenyeréhez hajolt egy fukszia rózsásnarancs lángja, körülnyaldosta azt, összekapcsolódott vele. Érezte a növény gondolatait, érzéseit, eggyé vált vele, feloldódott benne. Testének határai áttetszővé váltak, egyetlen, hatalmas rózsásnarancs lobbanássá változott, s miközben felszabadult saját genetikai emlékezete, bepillantást nyert a növény millió éves fejlődésének történelmébe. Az ujjvégein áttörő ragyogás, belehasított az ég kéklő szövetébe, s a táguló hasadékon át megpillantotta az általa ismert világot.

Embereket látott, furcsa, áttetsző burokban élő embereket. Színesek, fényesek, fakók és szürkék közt időről időre feltűnt egy- egy ember, kinek burka oly ragyogóan élő volt, mint a saját ujjaiból kicsapó lángok. Voltak kiknek egészségesen fénylő burka mellett iszap-zöld lárvák vonaglottak, időről időre megcsáklyázták, mintegy amőba-szerűen nyúlványt növesztettek belé, s az embereknek egyre halványabb, sápadtabb lett a fénye.
A parkok fái hiába nyújtogatták ágaikat az emberek felé, azok siettek tovább lehajtott fejjel a dolguk után, hajszolva magukat, abban a hitben, hogy ha rohannak, megelőzhetik az Időt. A virágok hiába dalolták éneküket, csupán a kisgyermekek ültek le a fűbe, s parányi ujjaik gyengéd simogatásával köszönték meg a növényeknek a segítséget. Az egészen aprók csodálkozva nézték, hogyan szakad el ujjaik közt a virágok gyenge szára, ők még nem tanulták meg irányítani új testüket. Egy emberpalánta pufók ujjacskái közül a szájába gyömöszölte a virágot, ő emlékezett még az eggyé-válásra, de a mikéntjét már elfelejtette. Az édesanyja korholva szedegette ki a csöppség ajkai közül a tépett szirmokat, s a kicsi hüppögve nyújtózkodott egy újabb szálért.
Egy vastag törzsű, öreg fánál fiatal lányt látott. Lehunyt szemmel ölelte a fát, lágyan ringatózott egy belső dallamra, amit a fa énekelt neki, s amit csak ők ketten hallottak. Ahogy a lány felemelte a fejét és felmosolygott a lombkoronára, megpillantotta az arcát.

Az ébredés olyan gyors volt és hirtelen, hogy szinte fájt az ébrenlétbe zuhanás. Lassan felült az ágyban, hátát a falnak vetve átölelte felhúzott térdeit, s az állát megtámasztotta rajtuk. A foltmozaik-mintás takaró kék-narancs kockáin, megbotlott a Hold fénye, s az elszórt csillagmintákon elhasalva, ezüstös loccsanásként csillant meg, mint megannyi apró vízcsepp.
Olyan rég volt, szinte már el is feledte. Hosszú évek óta nem járt a fánál, s mikor legutóbb átvágott a parkon hazafelé sietve, egy fárasztó, terhes nap után, fásultan nyugtázta, hogy öreg barátját kivágták.
Hatalmas, színes plakát hirdette hivalkodón, hogy az itt épülő új lakópark kényelmes, lég-kondicionált, ultramodern lakásai minden igényt kielégítenek, nyugodt és kultúrált környezetet biztosítva leendő lakóik számára. Az óriás betűk szinte bántóan tolakodtak a tekintete elé, “Otthonokat építünk” -jelszóval elrabolták a gondolatait, s már-már számolgatni kezdett, mennyi hitelt kéne felvennie egy ilyen lakásra, mikor majdnem felbukott egy sitt-púpban. Ekkor eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen most rohan, hisz határidős munkája van, mely szinte égeti az aktatáskája oldalát, s mindjárt nyolc óra, még meg kell etetnie a macskát, bepakolni a mosógépet, a mosogatógépet, takarítani sem ártana, s ha mindennel végzett lesz vagy éjfél, mire ágyba kerül.
Vissza sem nézve lódult újra előre, s pár perc múlva már a metró fogantyúján csüngött, érzéketlenné fásulva, üveges tekintettel bámulva saját idegenné valószerűtlenedett képmását a visszatükröződő üvegajtón.

Meleg nedvesség csöppent álláról a kézfejére, majd még egy. Leperegtek a bőréről a takaróba, s eltűntek a szövet mélyén, mely úgy zárta be a könnycseppeket, mint ő az emlékeit.

Esőmosta aszfalton találta magát, pucér talpai meg -megcsúsztak, ahogy ügyetlenül botorkált előre. Csontig hatoló, jeges szél fújt, de a fák piszkos-zöld lombja meg sem rezdült, s a mozdulatlan, ólomszín felhőfoszlányok halálmadarak sziluettjeit rejtették.
A fák takarásában lopakodott a kihalt parkban, kapkodva pillogot, hol felfelé a szárnyas rémlények után kutatva, hol az orra esés utolsó előtti pillanatában szutykos lába elé sandítva. Párszor elkésett, s a térdét borító salakmagvas horzsolásokat élénkpiros gyöngyök tarkították itt-ott. Furcsán szépnek találta ahogy a vérparányok megültek a bőrén ,s a vörös szinte kiragyogott a mindent benövő szürkeségből.
Szakadt ruhájának foszladékait a testéhez tapasztotta a szél, fagytól lilálló , elgémberedett ujjai ökölbe szorultak, ahogy hiábavaló igyekezettel fonta maga köré karjait.
Néma csend vette körül, s a hangtalan-moccanatlan világ valószerűtlensége döbbentette rá, hogy álma egy újabb fejezetéhez érkezett.
Minden erejével nekiszegült a haragos orkánnak, és próbálta elérni a park túlsó végében őrködő bádogbódét, egy néhai buszmegálló szomorú maradványát.
A megálló oldalán szakadt plakát konyult a föld felé, alatta graffiti színes ákombákomjai ették magukat az ütött-kopott épület falába. A színek szinte világítottak, a betűk hívták, felé nyújtották karjaikat, s hirtelen a saját biztonságánál is fontosabbnak tűnt, hogy a szavakká formált gondolat újra szabaddá váljon.
Elhagyta hát a fák biztosnak tűnő fedezékét és a nyílt tér felé vette az irányt.
A szél megfordult, hátba támadta, s hihetetlen erővel vágta a földhöz. Némán reccsent a térde, csupán érezte, de nem hallotta a csont roppanását. Feltápászkodott és dacosan tovább bicegett. Állát leszegve, komoran és makacsul meredt maga elé, kiszemelte magának egy, a plakát alól kukucskáló betű élénksárga csúcsát, kinyújtotta felé görcsbe merevedett bal kezét, s megpróbálta kinyitni az öklét. Elmerült a meleg árnyalatban, érezte, ahogy a szín vibrálása átgyűrűzik a téren, nyomában életre keltek a a park bokrai, a kopott macskakövek közt búsuló fűszálak harmatos zölddé vidámodtak, s a pitypangok kókadt virágai mosolyogva emelték fejüket a közeledő ember felé.
A vihar azonban nem tágított mellőle. Taszigálta a testét, cibálta a haját, s némaságában fenyegetőbb volt, mint a halálmadarak fekete árnyéka a feje felett. Újra és újra a kövekre bukott, egyre lassabban kelt fel, mintha kezdett volna beleolvadni a dermedtségbe. Már a hideget sem érezte. Mintha a csend beosont volna a bordái közé, s lüktető szívét vette volna ostrom alá; erőtlenül dobbant mellkasában. Szemei hályogosan kutatták a bádogbódé oldalát, s szinte el sem hitte, papírt érzett ujjai között. Belekapaszkodott a szakadt lógó plakátba, ahogy a földre zuhant élettelen teste, a betűk előhasadtak rabságukból, színeik beragyogták a teret, s a szél a szürkeséggel együtt tovatűnt, mintha sosem lett volna. Életre keltek a hangok, a folyó menti fűzek ágai szerelmes érzékiséggel simítottak végig hullámszeretőiken, a fákról madarak rebbentek a felhők közül előragyogó kékségre, a park hintái vidám nyikorgással lendültek vissza a helyükre a levegőből, s lassúdad ringatózással csevegtek nevetve.
A bádogbódé mellett fekvő alak lassan szívódott fel, testének lenyomatát őrizte a fű, s felette a falakon két szó mosolygott:
Legyen világosság

Az óra halk ketyegése bekúszott a tudatába, szemeit lehunyva feküdt tovább mozdulatlan. Halvány mosolyra húzódtak ajkai, ahogy oldalra fordulva magához ölelte a párnáját, s jóleső sóhajjal mélyebbre fészkelte magát a takaró alá.
Mély, álomtalan öntudatlanságba zuhant egy pillanat alatt. Csupán a mosoly kunkorodott szelíden tovább a szája sarkában.

Születés

Testem összerántotta a fájdalom. Hiába próbáltam a légzésre koncentrálni, csak nem ment.
–Na itt az idő kedves, nemsokára szülünk! -a szülésznő émelyítően édes arca csak úgy ragyogott. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy csak ne beszéljen többes számban, elvégre nem az ő teste akar perceken belül kettészakadni. A hasfalamon kidudorodott egy láb, kivehetőek voltak az ujjak, a sarok , és…gyorsan a hasam elé kaptam a kezem. Talán kiülhetett arcomra a rettegés, mert a szülésznő nyugtatónak szánt mozdulattal paskolgatta meg a kezem, mintha csak egy kutya fejét ütögette volna meg.
–Ugyan, ugyan kedveském! Hát nem először szül! Nincs mitől tartania, ez is pikk-pakk meglesz, mint a másik kettő. Pikk-pakk! -pattintott az ujjaival, nevetgélni kezdett némi imbecillis felhanggal, s újra megpaskolgatta, ezúttal az arcom. Elképzeltem, ahogy elkapom a kezét és ripityára töröm a csuklóját, hallottam ahogy reccsen az izület, fülemnek édes zene volt a kín sikolya. Elmosolyodtam, és cseppet célzatosan megszorítottam az arcomon nyugvó nyirkos kezet.
–Hát persze, pikk-pakk! -mondtam, s kiszáradt torkomból recsegve tört fel a hang. Tekintetem láttán lehervadt arcáról az idióta vigyor és kiült rá egy sokkal őszintébb érzés, illetve annak hiánya, a minden bizonnyal valódi közöny.
Vállat vont, pár lépéssel arréb ment s minden figyelmét a ctg-kijelzőnek szentelte. A méhösszehúzódásokat és a gyermek szívműködését regisztráló készüléken látható volt amit éreztem. Minden eddiginél erősebb fájás közeledett. Szemeimet lehunyva ellazítottam a testem, éreztem ahogy a fájdalom elindul mélyen a testemben, pillanatok alatt felerősödik és ha hagyom magával sodor. A Valami odabent születni akart, s nem tehettem ellene semmit. Hisz én magam teremtettem fogantatása lehetőségét, s nemsokára a világra szabadítom Őt.
A kín a tetőpontra ért, s hosszan kitartott. Fogaim hallhatóan csikorogtak, ahogy összeszorítottam az állkapcsomat. Valami élesen elpattant odabent, meleg csurrant a lábaim közt, édeskés, fémes szagából tudtam, hogy nem a magzatvíz.
Nevetséges próbálkozásom, visszatartani a lehetetlent természetesen kudarcra ítéltetett. Bármit mondtam volna a körülöttem egyetlen, összeszokott, kitűnően működő gépezetként forgolódó, életemet menteni igyekvő embereknek, úgysem hittek volna nekem.
Múlt éjszaka megfogant és huszonnégy óra leforgása alatt kifejlett magzatom erőteljesen kapaszkodott belém, kikényszerítve testemből a születéséhez nélkülözhetetlen reakciókat. Lassan felemeltem a kezemet, az orvos felé nyújtottam, és beszélni próbáltam.
–Meneküljenek -suttogtam, véremmel együtt az erő is elfolyt belőlem, éreztem, ahogy a borzalom utat tör kifelé a testemből. Engem választott, mert kegyetlenségem és kíméletlenségem kitűnő táplálékot biztosított neki a fejlődéshez. Sosem voltam jó ember, kifejezetten jól éreztem magam abban a fertőben, mocsokban amit magam teremtettem, megrészegültem hatalmam veszteseinek szenvedésétől, élveztem haláltusájuk minden egyes percét.
Közelgő elmúlásom előtti pillanatokban azonban valami szokatlant éreztem. Együttérzést. Sejtettem mi vár az itt maradókra, ha gyermekem a világra szakad méhemből, s megmagyarázhatatlan kényszertől hajtva maradék erőmet összeszedve felsikoltottam:
–Kifelé innen!!!
Az ágyra hanyatlottam, s ahogy a Valami utat tört testemből, az iszonyat sikolyaí betöltötték a szülőszobát. Az emberek egymást taposva igyekeztek kifelé, arcukon leírhatatlan borzalom, tekintetükben hitetlenkedés.
Medencecsontom éktelen recsegéssel tört darabokra, szeméremcsontom végei átütötték a föléjük simuló szöveteket, s fehéren kíváncsiskodtak elő, szakadt izmok és kötőszövetek takarásából. Vérem az arcomra fröccsent. A Valami csápjai felkúsztak a hasamra, végig tapogatták arcomat, hajamba tekeredtek, majd előbukkant Ő. Szinte gyengéden pillantott rám, mellemhez bújva megpihent, gyengülő szívem dobbanásait hallva ringatózni kezdett karcsú, erőteljes teste, kékes-fekete bőrén elfolyt életem cseppjei alvadoztak.
–Megérkeztem anyám–hallottam gondolatai visszhangját a fejemben. Elrugaszkodott a testemtől, úszott pár kört a levegőben, majd visszaereszkedett a fejem mellé. Nyelvét kidugva belekóstolt hűlő vérembe, jóízűen csettintett, és rám hunyorított szemeivel, melyek meglepően emberiek voltak. Eltekintve persze a pupilláktól.
–Jóféle lakomának nézek elébe anyám. -örvendezett, s elropogtatta egyik ujjamat. Észre sem vettem mikor lopta le rólam.
Életem utolsó érzete testem ütemes rázkódása volt, ahogy a Valami mohón zabálni kezdett.

Ajándék

  Megragadtam a vállait, magamhoz húztam, s mintha csókolnám, éhesen vetettem magam a nyakára. Vére kibuggyant, mohó kortyokban ittam az életét. Összefonódtunk az édes ölelésben, szorosan tartottam, nehogy a földre zuhanjon. Beszélni próbált, de csak apró, kéjes sóhajok lopóztak ki ajkai közül, s elvegyültek saját eksztázisom hangjaival. Éreztem, ahogy időnként rángás fut végig karcsú testén, ujjai, melyek a mellkasomnak feszültek, hogy eltoljanak, most felöltőm hajtókájába csimpaszkodva húztak egyre közelebb, mintha milliméterről - milliméterre akarna a testébe olvasztani, mintha érezte volna, ebben a pillanatban újra elvész belőlem valami, amit egykor embernek neveztek. Mintha ölelésével akart volna adni magából egy cseppnyi életet.
A sikátor sötétjében csaptam le rá, s csupán egy pillanatig tartott, míg az enyém lett. Csupán egy pillanat, mely neki a halált, nekem az életet jelentette.

  A színházban végig engem figyelt, úgy gondoltam, nem is sejtette, hogy vonzódása milyen végzetet hordoz magában. Távolságtartó pillantásom csak feltüzelte, ahogy egyre közelebb sodortatta magát a tömeggel, szinte a bőrömön éreztem szíve lüktetését. Ott állt előttem, s felvillant valami a tekintetében. Rejtélyes és szokatlan érzés volt. Rég nem láttam ilyet halandó pillantásában. Tudta ki vagyok. Tudta mi vagyok.
  Egyetlen szó nélkül lépett mellém, vállamra tette a kezét. Ebben a pillanatban rájöttem mi az ami vonz benne. Nem csupán eleven, lüktető, forró teste, karcsú dereka, melyet akár át is érhettem volna a két kezemmel, melleinek merészen gömbölyödő halmai, a ruha kivágásának csipkeölelésében.
Hát igen, némi öniróniával gondoltam arra, hogy még mindig vannak bennem emberi ösztönök.
Hosszú, selymes pilláktól árnyalt tekintetében nem kíváncsiság tükröződött, még csak nem is a flört huncut csillogása. Ezek a szemek kértek, szinte könyörögtek.
  Szelíden végigsimítottam a haján, mely selymes és hosszú volt. Gyönyörű aranyszőke haj, mely lágyan tekeredett ujjaim közé. Egy pillanatra meginogtam, és ellöktem magamtól.
Apró, keskeny keze hihetetlen erővel fonódott a csuklómra.
-Kérlek! -sóhajtotta, s szája sarkában megcsillant valami a mennyezeten pompázó kristálycsillár lámpáinak fényében.
  Egy cseppnyi élet vöröslött ajkai rejtekén, épphogy csak egy sóhajtásnyi, de elég ahhoz, hogy az éhség újult erővel csapjon le rám.
-Végig akarod? -kérdeztem, s a vállára segítettem a kabátját. Bólintott, sápadt ujjai közt finom ezüstös csipkével szegett kendőt tartott. Köhögés rázta meg törékeny vállait, s a szája elé emelt selymen parányi foltot hagyott a kór.
-Végig akarom -suttogta, mintha attól tartana a színház személytelen forgatagában valakinek felkelti figyelmét kettősünk.
-Megállhatok, még mielőtt…-magam sem értettem mi ütött belém, hogy felajánlottam neki az Ajándékot. Sajnálat, részvét, együtt érzés, régóta ismeretlen fogalmak számomra. Társat sem kerestem már időtlen idők óta.
-Nem akarom! -vágott szavamba-s villanásnyi mosoly tűnt fel az ajkán. -Annyira azért nem őrültem meg.
  Tekintetünk összekapcsolódott, megszűnt körülöttünk a világ. Csupán szíve dobbanásait hallottam. Csak sejtem mit láthatott a szemeimben, mert halványkék selyemkesztyűbe bújtatott ujjaival lágyan végigsimított arcomon.
-Ne félj, nem fog fájni! -vigasztalt, s a rég nem tapasztalt érzések egyszerre árasztottak el. Századok óta halott szívem mélyén fájdalom csírázott, egyetlen tűnő pillanatra embernek éreztem magam megint.
Előresietett, néztem, ahogy eltűnik a színek és fények szemkápráztató kavarodásában. Lassú léptekkel követtem, utat törve magamnak az emberek közt; a színház előtt körülnéztem. Nem messze állt tőlem egy gázlámpa alatt, halványkék ruhájának csipkeszegélye az esőtől síkos, nedvesen csillogó macskakövet simogatta, ahogy türelmetlenül toporgott. Amint meglátott, sarkon fordult, idegessége elszállt. Kényelmes, ringatózó léptekkel haladt egy szűk utcácska felé, s mielőtt elhagyta volna az utolsó gázlámpát, hátratekintett válla felett. Szelíd mosollyal nyugtázta közeledésem, majd eltűnt a sötétben.

 Ernyedten lógott a karjaim közt; végigsimítottam élettelenné sápadt arcán, csókot leheltem kihűlt ajkaira. Letérdeltem, s a hideg kőre fektettem a testét. Pár percig néztem még, emlékezetembe zártam vonásait, hogy sose felejtsem el.
  Az eső újra eleredt, mintha Isten, -ki erre az életre átkozott, s aki hagyott elveszni, -egy angyalát siratta volna. Kurta tincseimről a cseppek patakká olvadva lopóztak felöltőm gallérja alá, s ahogy bőrömhöz ért a víz, mintha megégetett volna. Dacosan pillantottam a magasba, tudván, hatalma rám már nem terjed ki.
  Nesztelen lépéseim minden pillanattal távolabb vittek a sikátor halálhozó, fekete falaitól, ahol egy fiatal lány feküdt a földön. Azon a helyen, ahol annyian lépték már át a küszöböt kés vagy pisztolygolyó által, ennek a halottnak kín és fájdalom helyett csendes mosoly dereng az arcán. Az emberek holnap reggel összenéznek és nem értik majd, miért mosolyog a lány.
Egyedül én értem.
S talán Isten.

Helló Világ

Nos,hol is kezdjem?!

1974.december.1.
Átlagos téli nap.Hideg éjszaka.Aprócska emberi lény kíváncsiskodik a világra.Korábban a kelleténél.Az orvos meg se mutatja az anyának.Minek,hisz jobb szegénynek,ha nem éli bele magát az anyaságba.A koraszülött túl gyenge és fejletlen,talán a reggelt sem éri meg.1750 gramm és 44 centi.Tüdeje fejletlen,és amikor a mentőápoló a karjára veszi ,hogy átszállítsák egy koraszülött osztállyal is rendelkező másik kórházba,nem ad egyetlen fillért sem az életéért.Odakint éjfélt üt az óra,farkasordító hideg,s a kisbaba vastag takaróba csomagolva bömböli végig az utat,akkoriban még nem voltak inkubátorral felszerelt mentőautók.
Megérkeznek,kész csoda,hogy él.Inkubátor,infúzió,oxigén,EKG,EEG.Az emberparány nem látszik ki az érzékelő-tappancsok,infúziós és transzfúziós szerelékek erdejéből.Csupán töppedt,ráncos-vörös arca és vaksin hunyorgó nagy szemei árulják el,hogy még él.Már sírni is gyenge.

1974.december 2.
A kisbaba még mindíg lélegzik,s minden jóslat ellenére,makacsul ragaszkodik az életéhez.Minden egyes lélegzetért megküzd,apró testének rezzenéseit gépek vigyázzák.

1974.karácsony.
Némaság veszi körül a karácsonyfát.Nincs ünneplés,csak csendes ima.Kezek fonódnak reszketve egymásba,egy apa és egy anya pergeti perceit a bizonytalanságban.

1974.december 27.
Az orvosok szerint itt a vége.A sárgasás egyre súlyosabb.Az intrauterin oxigénhiány következményei miatt,ha túl is éli,sosem lesz épelméjű.
A gerinccsapolás eredményei nem sok jót jósolnak.Minden a cseppnyi teremtésen múlik,itt már megáll a tudomány.

2008.08.15.
Kovács Andrea a gépe előtt ül és azon gondolkozik,vajon kit fog egyáltalán érdekelni az,hogyan élte túl a saját születését,s életének első hónapját.Vajon mi ebben a tudományos és fantasztikus?
Tényleg mi?
Talán semmi.
Nincsenek űrhajók és robotok.Nincsenek távoli bolygók és különös űrlények.Nincs semmi,de semmi ami tudfant.lenne benne.
Amikor ő megszületett,már volt Dűne,mert Frank Herbert megírta.
Armstrong(állítólag),már járt a Holdon.
Mégis,amikor a kislányt az orvosok hazaengedték,csak ennyit mondtak az anyukájának:
-Megküzdött az életéért,fantasztikusan szívós csöppség.

Kovács Andreára azt mondták,hogy gyenge,fejletlen,hogy sosem lesz teljesen ép,sem fizikailag,sem szellemileg.
Ehhez képest Kovács Andrea köszöni szépen,jól elvan a bőrében.Nincs doktorija és nem épített karriert,csak egy egyszerű átlaganyu.A testi erőt fürgeséggel pótolja,a diplomát pedig nyughatatlan és kielégíthetetlen kiváncsisággal.
Nincs benne semmi,de semmi különleges.Átlagember,átlagnő,átlaganya,átlag(ex)feleség,átlagszerető.

Csupán ennyi lenne?
A szerepei összessége?
Vagy valahol odabent él valaki,aki több ennél?

Nos,kedves Világ,ezt döntsd el magad!!!